Vigyünk emberséget Magyarországba!

Demokratikus Koalíció szeptember 13-i, Egyetem téri nagygyűlésén volt abban a megtiszteltetésben részem, hogy egy rövid beszédet mondhattam. Íme a videófelvétel és a leírt szöveg.

 

Kedves Barátaim!

Miyazaki Junnak hívnak. Ez egy japán név. Japán származású vagyok és magyar. Az édesanyám magyar, édesapám pedig japán, én már Magyarországon születtem, pécsi gyerek vagyok.

A szüleim Németországban ismerkedtek meg. Mindketten ösztöndíjjal jutottak ki egy olyan országba, amit akkor NDK-ként ismert a világ. Az akkori, ottani rezsim sem tisztelte a saját polgárait. De az átlag németek már akkor szeretettel fogadták a világ minden tájáról érkező diákokat.

Az egykori NDK egy olyan szabad világ része lett, ahová ma a szír, afgán, és kurd menekültek tartanak, hogy elfeledhessék a háború borzalmait. Tavaly ilyenkor plakátokon mondtak köszönetet a németek. Köszönetet azért, amit a magyarok tettek 26 éve annak érdekében, hogy ez a szabad világ eljöjjön a németek számára.

Ezeknek a plakátoknak a helyén ma kormánypropagandát látunk: gyűlölködést és uszítást. Orbánék nem a szabad világot hirdetik.

De ma a német újságok címoldaláról sem az emberséges Magyarország köszön vissza. Hanem a kormány embertelen viselkedésén szörnyülködnek.

Valaki, aki csak a német sajtóból ismeri Magyarországot, most biztosan azt kérdezné: Jun mennyi borzalmat kellett kiállnod a japán származásod miatt?

Kellemesen csalódna a válaszomon.

Szerencsés vagyok, mert én nem Orbánisztánban nőttem fel. Nem abban az országban nevelkedtem, aminek a borzasztó képét a Habony-művek festette meg a világsajtóban.

Szerencsés vagyok, mert nincsenek történeteim kirekesztésről. Nem tudok beszámolni arról sem, hogy valaki a származásom miatt ne vett volna emberszámba.

Egészen egyszerűen azért nem, mert én a mindennapok Magyarországát ismerem. Ahol semmilyen gyalázatos politika sem lehetett hangosabb a magyarok jelleménél, aminek az egymás elfogadása is alapvető része. Én ezt tanultam meg a magyar barátokkal felnőve, a magyar iskolákban tanulva, magyarokkal együtt dolgozva.

Szerencsés vagyok, hogy 33 éves koromig kellett várnom az első kirekesztő megjegyzésre. Na nem mintha nagyon hiányoltam volna az ilyen történeteket.

Tavaly esett meg, hogy rám köszönt egy szélsőjobboldali fiatal, hogy “shalom”. Akár egy multikulturális társadalom humoros világpolgára is lehetett volna, amint Európa szívében héberül köszön rá egy japán származású magyarra. És azt kívánja: béke. A hangsúlyok azonban a magyar nyelv szépségei közé tartoznak. Az odavetett gúnyos shalom nem a békét sugallta.

Azok az emberek, akik ma túlzsúfolt menekülttáborokban, pályaudvarokon vagy tranzitzónákban nyomorognak, ennél súlyosabb és kegyetlenebb megjegyzéseket kapnak. No nem a magyaroktól, csak a magát magyarnak és kereszténynek valló kormánytól.

Pokrócok, élelmiszer és emberséges ellátás helyett csak az a nyomasztó kormányzati sugallat marad a menekülteknek, hogy “nem látunk szívesen”.

Azt kell mondjam, ez a kormányzati magatartás se nem keresztény, se nem európai, és nem is magyar. Mert ahhoz, hogy bármelyik lehessen, előbb emberinek kellene lennie. Vannak keresztény emberek, európai emberek, magyar emberek, szír és afgán emberek vagy jobb- és baloldali emberek.

Ami mindegyikükben közös, hogy emberek.

Bőrszínük, vallásuk és minden más jellemzőjük csak ezután következik.

Ha az embert elvesszük, nem marad semmi más, ami még jelenthetne valamit.

Ha eltűrjük az emberiesség sárba tiprását a menekültek esetében, el kell majd tűrnünk akkor is, ha velünk történik mindez.

Talán észre sem vesszük, de ez a gátlástalan, torz politika nem csak a menekülteket, minket sem vesz emberszámba.

A magyar rendőröket sem veszi emberszámba. Ők sokszor napokon át dolgoznak alvás nélkül – sőt, még a napi háromszori étkezést sem biztosítják nekik. Vagy épp napjaink hőseit, a menekülteknek segítő önkénteseket. Vagy a semmiből ellátást varázsló orvosokat és ápolókat: akikkel már akkor is embertelenül bánt a kormány, amikor még nem érkeztek hozzánk menekültek.

Ugyanez igaz mindannyiunkra.

Nem vesznek minket emberszámba, amikor az állami tartozások miatt fűtetlenül maradnak az iskolák. És nem vesznek minket emberszámba, amikor hónapokat kell várnunk egy műtétre valamelyik magyar kórház omladozó falai között.

Aki ma pokrócokat és ruhákat gyűjt a menekült családoknak, nőknek és gyerekeknek, az nem csak az emberség örökérvényű parancsa mellett, hanem saját maga, és saját emberi mivolta mellett is kiáll.

Ebben a kérdésben nincs pardon és könnyedén megszülethet benne az egység is.

 

Köszönöm a figyelmeteket!

You may also like...

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás